Megint ingyenélés van a blogponthun, amire általában nem vetem rá magam, (értsd: eddig egyszer sem),  de valamilyen - bizonyára igazán alantas - módszerrel megtalálták A gyenge pontot, a pálinkát: úgy hírlik, hogy csak mesélnem kell magamról és esetleg kaphatok két darab pálinkaközeli belépőt, vagy egy rakat csak e szeszfajtára költhető kupont.

Nem mondom, teljesen megzavartak, úgyhogy a tisztánlátás kedvéért, de csak azért, megteszem, amit kívánnak.





Az első pálinkámmal rendes fiú lévén megvártam a felnőttkort, megfontolt 15 voltam, amikor a gimnázium első téli szünete alatt a Dunántúl egyik vadregényes falujában engedtem a kísértésnek - amit kultúrantropológiailag bajtársi erőszaknak, esetleg társadalmi nyomásnak hívnak - , és higgyétek el, van ahol a 15 ebből a szempontból már szinte öregnek számít, főleg, hogy ez a sportág nagyfokú rokonságot mutat a talajtornával.



A gimiben a hétvégi ház, neadjisten a balatoni telek, egy olyan műfaj, hogy azzal jóban kell lenni, akinek van.  Ez természetesen nem gátolt meg bennünket abban, hogy M-nek Schlossgoldot ne töltsük át mind a három sörébe az egyik osztálykiránduláson. Erről egyedül csak ő nem tudott, talán pont ezért volt olyan vidám délutánja az egész osztálynak, ahogy M. el próbálta adni nekünk a jajdevadulvagyok figurát. Mert M. ilyen volt.

Viszont az apjáéknak volt hétvégi háza. Kétemeletes.



Szombat reggel érkeztünk, elosztottuk a szobákat, előkerültek az addig a családjaink bárszekrényét, illetve a vázák mellett a szekrények tetejét díszítő üvegek, próbáltunk begyújtani a házban, valamint erősen cigarettáztunk, azaz minden olyan dolgot műveltünk, amivel úgy gondoltuk, hogy az egyébként elég hangsúlyosan maszkulin voltunkat még hangsúlyosabbá tehetjük.

A délután a csajoké volt, meghívtunk mindenféle ismerős, de legfőképpen ellenkező nemű iskolatársat a házba.  Mi próbáltuk előadni magunkat, ment a majomkodás, az udvarlás, én megtanultam magamról, hogy három nagyvadásznyi alkohol után exhibicionista hülyegyerek leszek, de mindez nem segített. Elég hamar beláttuk, hogy ami a filmekben megy, az a valóságban nem, nem lesz itt semmi szobáravonulás, nemhogy szüzességelvesztés,  tehát az utolsó busz indulásáig eredményesen elértük azt, hogy távozzanak a hölgyek.



Onnan már csak folytatni kellett az ivást, elmentek a csajok, elmúlt a gát, a félszegség, senki nem viselkedett félidiótaként, senkit nem zavart a cigifüst, sem a Kispálra kontrázó Haddaway. Így történhetett, hogy életemben először berúgtam. Mindaddig csak vadászokat kortyolgattam, és eleve csak pár hónapos közös múltam volt az alkohol nevű igen vonzó szörnyeteggel. Az, hogy az összes pia elfogyott, az pedig úgy történhetett, hogy a többiek jóval gyakorlottabbak voltak nálam. Nem maradt más hátra, mint levonulni a falu egyetlen kocsmájába.



Életem első pálinkája kevert volt. Ezt jelenleg már pálinkának sem hívná senki, legfeljebb szeszes italnak, ha nem méregnek, de akkor nekünk PÁLINKA volt. A pálinka innen kezdve nekem is azt jelentette, amit a többieknek: ami nem jéger, nem unicum, nem brandy, nem whisky, hanem valami olcsó és kibaszottul erős feles.



A kevert volt a mindentvivő. A mai napig nem tudom, miért, de a kevert volt a legerősebb az összes nyomorult szörnyszülött közül. Talán azért, mert már nevében is megszegte minden piálás alapvető, íratlan szabályát, miszerint, "csak ne keverd!"



A többiek nyilván tudták, hogy mi kell nekem, és, hogy ez a kevert volt, az később nekem is egyértelmű választásnak tűnt: semmivel nem lehetett volna jobban megfingatni engem, az alkoholban félszüzet, mint a kevert pálesszel.



Három-négy felest küldtem le a többdoboznyi, 120 forintos, kék multifilter-füst mellé, aztán jött pár órányi game over, mialatt a kocsmában petárdát robbantottak, biliárddákóval vertek valakit, majd később minket is.



Kb. ott tértem magamhoz, hogy felkaroltak és vittek kifele, ám ennek az amúgy tűrhetetlen bánásmódnak hamar véget vetettem, mert eszembe jutott valami nagyon fontos dolog: visszasétáltam a kocsmároshoz, hogy apának nem tetszik elmondani ugye? A kocsmáros ezt könnyű szívvel megígérte, mivel lakhelyemtől olyan negyven kilométerre voltunk, azaz neki halvány rózsaszagú fingja sem volt arról, hogy ki lehet az én vélhetően szerencsétlen sorsú apám, akit velem vert meg a sors. Már odakinn vetődötött fel bennem, hogy mire ez a nagy bizalom, honnan tudjam én azt, hogy esetleg anyámnak nem árul-e be az intézményvezető? Ezért hát hátraarcot csináltam, és akkurátusan elmagyaráztam neki, hogy ha csak egy mód van rá, egyáltalán nem mondja el senkinek, hogy részeg voltam, se apukámnak, se anyukámnak. Ez nagyon fontos lenne. Biztos vagyok benne, hogy bármit megígért volna nekem, csak hadd zárhasson be végre aznapra.



A következő kép az, hogy fenn vagyunk a házban. Valami homályos módon felfogtam a szörnyű tényt, hogy anyám nem fogja tudni kimosni ezt a mennyiségű sárt a gatyámból, és hogy ezt, míg élek nem magyarázom ki nála, ergo a kocsmáros megszerzett hallgatása ellenére is rá fog jönni, hogy én berúgtam, aztán már jött is az a rész, hogy még az anyai büntetés sem érdekel per pillanat, mert rosszul vagyok. Nem. Nem rosszul, SZARUL vagyok! Még azelőtt meg fogok halni, hogy hazaérhetnék.



A legjobb cimborám mattrészegen is kötelességtudó barát volt, atyai gondoskodással hozta nekem a bonyhádi piros lábast, ő már tudta mi fog következni. (Dehogy.)

Na most ez azért érzékenyen érinti az öntudatos férfilelket, amikor azt hiszik, hogy annyira tápvérű, hogy hányni fog. Plusz konkrétan rosszul voltam a lábas fekete-fehér vonalkás belsejétől, sokkal jobban szédültem, hogy azt kellett mereven bámulnom, ezért egy 15 éves férfiember vérmérsékletéhez illő, teátrálisan drámai mozdulattal dobtam el magamtól a fegyvernek sem utolsó konyhai eszközt, amely lábas széle pedig úgy találta el orron a legjobb barátomat, hogy nemcsak, hogy eltört, de ő azóta sem jött le a orrspray használatáról, annyira nem kap levegőt az orrán át.



A hányás elkerülése természetesen nem volt opció, de miután pont az azt felfogni hivatott lábassal ütöttem ki az egyetlen embert, aki segíteni szándékozott illetve tudott nekem, kénytelen voltam telibekapni az emeleti ablakból az udvari lámpa buráját. A produktum - tél lévén - reggelre szép színes jégcsappá alakult, ami rókától kissé szokatlan megjelenési forma, ám annál nehezebben tisztítható.





Hát ez volt az én első páleszem. Nem az első lakás a Főutcán, de nekünk odabaszós felidéznivaló, amit még sok ilyen szép emlékű kevert és nem kevert követett. Pontosan ugyanannyi ideig tartott nekem is átállni az olcsó, de rettentőről, a házin át az igazi, kifinomult és letisztult pálinkára, mint az országnak. (Esetleg pár évtizeddel kevesebb.) Az első jel, hogy itt valami jobb és nemesebb világ érkezik a sarkon, az Alföldön ért: egy boldog örömapa kínált meg a szamócapálinkájából, amivel pont úgy voltam, mint a roséfröccsel , hogy addig a fröccs is valami alantas pia volt, de ezzel a rosécuccal el lehetett adni még nekem is.



Azt mondtam, hogy (Szamóca)pálinka? Akarom!