TonyCaviar – www.folyekonykenyer.blog.hu
Csúnyán összegyűrődött papírfecnit találtam a kerti munkákra lent hagyott nadrágom zsebében. Hosszan nézegettem, mire beugrott, mi az: egy titkos diópálinka recept.
Csak az ősszel vettük a birtokot, nemigen ismertünk senkit a környéken, de annyi elképzelésünk volt a magyar vidékről, hogy feltételezzük, nem lesz nehéz pálinkát szerezni, hogy kicsi befűtsük a langyos októberi estét.
Leballagtam a szőlőhegyről a kocsmába, és megkérdeztem a pultost, honnan lehetne pálinkát szerezni. Rövid pusmogás után a pultot támasztó harmadik bácsira mutatott. Gyorsbeszédű bácsi volt, úgy hívták, Cserép úr. Kopottas, szürke zakót viselt, amin látszott a természethez való közelség, és színben hozzá illő micisapkát, ezzel téve teljessé a falusi kisgazda képét.
Csak két hete vettük meg a földet, másodszor járunk a faluban, de már mindenki tudja, hogy pestiek vették meg a Lukácsék szőlejét. Cserép úr megtiszteltetésnek érezte a felkérést, azonnal fel is kerekedtünk, hogy elmenjünk pár utcával arrébb a pálinkáért.
Szürkült az ég alja, amikor beléptünk a kertkapun. Sejtettem, hová tartunk, és valóban: nem vacakoltunk azzal, hogy bemenjünk a házba, melynek csipkefüggönyös ablakiból barátságos esti fények szűrődtek ki, televíziós pusmogás és némi lassú szöszmötölés. Az asszonynak eltartott vagy öt percig, mire kilépett az estébe, és elkiáltotta magát, te vagy az, Laci? Hát persze, ki más volna?
A ház mellett egy bunkerszerű betonpince lépcsősorán ereszkedtünk le, fejünk felett viharlámpa imbolygott, a betonon mindenfelé terjeszkedő penészfoltok. Odabent Cserép úr elcsavart egy bakelitkapcsolót, mire felragyogott a csupasz villanykörte. A falon polcok, a polcokon különféle üvegek, hordócskák, befőtt és pálinka. A helyiség végében boroshordók, ahogy az már lenni szokott.
Nincs tisztaság, a földön bizonytalan eredetű tócsák sötétlenek, de rend, az van. Cserép úr lelkének földi másában járunk, ez nyilvánvaló. Minden a lehető legpraktikusabban van kitalálva, de lakályosnak egy cseppet sem nevezhető. Sőt: a betonfalak, a rossz világítás akár egy emberrabláshoz is illő hátteret biztosítanának. De nem félek: Cserép úr láthatólag büszke a birodalmára. Dohos szeszszag van, jó pince ez, csak nem szép.
Lassan átlátom a kínálatot: van vagy nyolcféle pálinkája. Körtét ígért, de én a szilvára terelem a szót, az a kedvencem. Abból csak tízéves van. Komoly megtiszteltetés, de kapok belőle egy fél literrel, ha megígérem, hogy otthon azonnal áttöltöm az ásványvizes műanyagpalackból egy méltó üvegbe.
Nem bírom megállni, hogy rá ne kérdezzek erre-arra. Miközben az előre egyeztetett liter körtét csorgatja az üvegembe, egy barna folyadékkal teli, nagy üvegre leszek figyelmes. Ebben mi van? Ez is pálinka? Barna pálinka?
Diópálinka. A dió is tud erjedni? Hát, az nem olyan egyszerű. A következő van, nézze csak ezt az üveget! A szomszéd polcon trónoló hatalmas befőttesüvegre mutat, és bicskát vesz elő. Az üvegről lehántja az alufólia-sapkát, és nyúlkálni kezd benne a bicskával. Meredten nézem, ahogy odabent valami sötét, kövér golyók menekülnek a kés elől. Végül csak sikerül felszúrnia egyet. Egy elfeketedett fél dió az, de nem a kemény, érett fajtából, hanem félig nyersen leszedve, félujjnyi vastag, puha, szottyos hússal – ez a zölddió. Felém nyújtja a fekete félgolyót, pedig nem úgy fest, mint amit meg szoktak enni. Kóstoljam csak meg. Érzem, hogy nincs visszaút, nyusziszerű mozdulatokkal leharapdálok egy kicsit a szottyos bőrből – jó súlyos íze van, kicsit mérgezőnek hat, maró, aromás és keserű. Tisztességesen nekilátok, hogy átharapjam azt a kemény valamit, amiből a dió lett volna, ez azonban gyakorlatilag lehetetlen: egy pillanattal azelőtt, hogy kilazulna a fogam, abbahagyom a kísérletezést, és diszkréten a polc szélére helyezem a mintadarabot. Cserép úr azonban kemény legény, nagy reccsenéssel szétharapja a diót, és fapofával rágcsálja, miközben mesél. Nagyon egészséges, nagyon különleges ám, egy kanizsai orvos receptje alapján készült, pálinkában ázik hónapokat a zölddió, de azért nem olyan egyszerű, van benne más is, valódi elixír. Nekem is van sok dióm, hogyan kell készíteni? Na azt én meg nem mondom, mert ez valóban egy titkos recept. Megkóstoljuk a készterméket is: hasonlóan maró, édeskés íz, plusz valami unikumos gyógyfüvesség, és a növekedésgátló hormonoktól túlcsurranó szinte mérgező diólevél összetéveszthetetlen, dekadens aromája.
Annyit mondok, Szentivánéj előtt kell leszedni a diót. Még édesapám hozta magával Kanizsáról, ihun, ni. Cserép bácsi tekintete hamar ködösül, egy papír fecnit kotor elő a pince sarkába állított tálaló fiókjából. Kicsit bizonytalanul mozog, és bevallja, hogy némileg fejbe verte az elrágcsált fél dió. Van benne fahéj, szegfűszeg, meg más titkos összetevők.
Még egyszer megkóstoljuk a diópálinkát, és Cserép úr egyre beszédesebb lesz, miközben én egyre hevesebben érdeklődöm a téma iránt. Tudja, mi az a medvekapor? – kérdezi Cserép, és ez az utolsó kérdés, amire tisztán emlékszem.
Másnap reggel egy gyűrött papírfecnit találtam a farzsebemben. Némileg összeragadt szemmel igyekeztem kisilabizálni az írást, de nem ment. Nem az én írásom. „Medvekapor.” Cserép úr nem készít több diópálinkát. És mindjárt itt van Szentivánéj – tehát én jövök.
