Az első mindenből a legmeghatározóbb: vagy megszereted egy életre, vagy le is út – fel is út! A pálinkával úgy voltam, mint más a szexszel: vártam vele. Igazából, nem is tudom, miért. De azt hiszem, megérte.
Tény, hogy könnyebb volt olcsó sört és borzasztó cherryt inni, és kamasz fejjel még azt gondoltam, menőbb is. Persze, már sokat hallottam A Pálinkáról, másoktól. Olyanoktól, akik órákon keresztül tudtak mesélni mindenféle nagy bölcsességet. De hát, mit érdekelt akkor még engem bármi, aminek köze volt a bölcsességhez?
Aztán eljött az én időm. Egy réges-régi nyáron, sátorozás közben, egy csillagfényes estén. Két szó: házi pálesz. „Ez igen” – gondoltam magamban – „most aztán átesem a vízkeresztségen.” Az egyik fiú elővett egy üres májkrémes konzervdobozt, beleöntötte a szilvát, és meggyújtotta. Lehet, hogy már csak az elmúlt éveknek köszönhetően, de úgy emlékszem, egy kisregényt megírhattam volna a fényénél, annyi ideig lángolt. A következő percben két másik srác és egy barátnőm felváltva célozták meg a bokrokat sietősen, és a már ismert – borzasztó kellemetlen élményeket idéző – hangokat produkálva. A történtek alaposan meghosszabbították az első találkozómat A Pálinkával.
Évek teltek el, a legjobb barátnőmmel közös kis bérelt lakásunkban fekszünk a szőnyegen. Gyanúsan mosolyog, mint akinek halálos terve van. „Hozok valamit” – ki a konyhába, kezében egy üveggel jön vissza. „Ez a kedvencem” – és akkor ott ismét találkozom vele: a szilvapálinka. De ezúttal öblös üvegpohárba, félig töltve, a háttérben kellemes zene szól. Érzem, hogy eljött a tökéletes pillanat. Megforgatom a számban, érzem a szájpadlásomon, a fogaim között. Aztán egyszer csak melegséget érzek az egész testemben, és olyan szilva ízét a számban, amilyet a nagymamám szed a fáról. Mosolygok, és tudom, hogy hívő lettem.
